Sokkoló kiszavazás A Dal 2019 harmadik válogatóján
Hihetetlen, mennyire meg tud változni az ember véleménye egy dalról vagy előadóról, miután élőben hallotta vagy látta. A Leander Kills-t az eddigi évadok során kifejezetten antipatikus, A Dalról levakarhatatlan résztvevőnek tartottam, akikről sohasem tudtam eldönteni, hogy milyen műfajt is képviselnek, mert mindig belenyúltak a rockzenébe, mint valami gimis elsős kislány, aki álrockerséggel akar kitűnni a tömegből, ugyanakkor magyar népi motívumokkal is operáltak, az átmenet pedig túl éles volt ahhoz, hogy magyaros rockzenének nevezzük az egészet. A "Hazavágyom"-ból kivették a rockot, így egy letisztult, magyaros hangzású, lélekkel teli dalt hallhattunk tőlük, amit a színpadi látvány is megdobott: a fenyőerdős háttérvizuál és a tábortűz-hatást keltő fénytechnika abszolút megteremtette a videoklip, egyben a dal hangulatát is. Mindettől függetlenül sohasem hallgatnám újra a dalt, egyszerűen csak nem tetszik, de persze a Leander Kills legerősebb próbálkozása volt. Ezért is volt a kiesésük az este legnagyobb meglepetése, hiszen eddig bűnrossz dalokkal is továbbrugdosták őket a döntőbe, most meg elhasaltak egy egészen korrekt produkcióval (miközben Antal Timiék a legmagasabb pontszámmal továbbjutottak múlt héten).
Petruska "Help Me Out Of Here"
A bölcsészpop királya vattacukorba fojtotta kétségeit a világ felől és tele optimizmussal vitte fel A Dal színpadára. Egy nagyon kedvelhető, tökkel ütött, fura figura a szó legjobb értelmében, intelligens dalaival pedig színt visz a 80%-ban teljesen élvezhetetlen felhozatalba. Az idei dala persze nem ér fel a "Trouble In My Mind" zsenialitásához, de teljesen megérdemelte a továbbjutást. Ja, és azért próbált Mans Zelmerlöwnak öltözni, hogy bevonzza a győzelmi energiákat?
Amikor az énekesnő már az első tíz másodpercben nagy fájdalmaknak adja jelét az arcán, miközben a legalapabb szólamokat próbálja kiénekelni, tudod, hogy itt kő kövön nem fog maradni. Vagy hogy egyszerűen csak nem tud énekelni. A refrén utáni gitárszólók pedig pont ugyanúgy hangoztak, mint bármely másik gitárszóló, amik nem véletlenül maradtak a kilencvenes években. Ódivatú, teljes mértékben élvezhetetlen előadás volt ez. Az a gitáros szemüveges csaj meg olyan volt, mintha Viola a pénzügyről egy szombat este kikelt volna a hámból és négy feles után önkénytelenül is a legrosszabb benyomást keltette mindenkiben a karaoke bárban.
Szép kislány + angyalkodás + lágy hang + egyszerű dal. Na ez az a kombó, amiért engem Polgár Odettel is a világ végére lehet kergetni. A "Holnap" egy monoton és unalmas szám, amitől az sem lesz jobb, hogy a nagyot mondani akaró, de szövegileg nagyon ötlettelen dalszerző, Caramel írta. A látvánnyal dobtak kicsit rajta, hiszen még senki sem lebegett négy méterrel a színpad felett egy hullahopp karikában, de kb. ennyi a pozitívum.
Az AWS után idén mindenféle rockegyüttes bepróbálkozott, remélve, hogy a banda által tavaly kitaposott rockerek útján már folyamatosan zöld lámpa ég, gyerünk, fiúk, csak előre, ezt most már nekünk is lehet. Hát a képlet nem ennyire egyszerű. A "Barát" egy szimpla rockdal, amiben semmi extra nincs, vagy egyáltalán olyan elem, amitől emlékezetes marad.
Egy rossz dalt is el lehet ismerni, ha stílusosan, újszerűen és önazonosan adják elő, ahogyan azt a Leander Kills tette. De a Ruby Harlem kényszerlazasága már-már olyan kellemetlen volt, mint amikor C.E.T. küszködött a dalával néhány évvel ezelőttről. Mező Misi kilenc pontja nem lepett meg, de az, hogy Both Miki is kilenc ponttal támogatta meg őket, nagyobb wtf-helyzetet teremtett meg, mint bármely extraprodukció A Dalban eddig.
Jobban tetszett a fellépőruha, mint a dal, az biztos. Szülőkhöz írt dalokkal egyszerűen sohasem tudtam mit kezdeni, de nem is ez a legnagyobb gondom a számmal, hanem az, hogy nem az Origo. Értem ezt úgy, hogy Joci magának is olyan magasra tette fel a lécet 2017-ben, hogy azt a zeneiséget, motívumok tömkelegét és varázslatosságot kell továbbvinnie, amit számomra "Az én apám"-mal nem sikerült.
Atyaúristen. Ennél kiszámíthatóbb előadása már csak Hajdu Klárának volt. Újra kaptunk drámatagozatos táncosokat, akik szerelmi bánatot táncoltak el egy olyan énekesnő dalára, aki nem tud énekelni.
A szöveg undorító. De tényleg. A közösségi média eleve nem új dolog már, tehát nem nagy szám, ahogyan ezt a számot sem tette naggyá a témaválasztás. Aztán a fogcsikorgatóan ötlettelen, angol részletekkel menőzni próbáló szöveg pedig csak még jobban lehúzza az egészet. Both Miki pedig tökéletesen rávilágított arra, hogy a rap azért is az egyik legőszintébb zenei műfaj a világon, mert a szövegíró és az előadó is ugyanaz. Az USNK esetében pedig adott két keménykedő, minimum középosztálybeli családból származó kölyök, akiknek ByeAlex ír dalokat.
Csakúgy, mint Jocinál, itt is inkább a fellépőruha tetszett, mint a dal.
Kiesett Kyra, a Leander Kills, a Monyo Project és a Salvus.