Tegnap kezdetét vette a Duna nemzeti Eurovíziós dalválasztó műsora, A Dal 2016. Az első elődöntőre pont a mezőny leggyengébb előadóit sikerült összeválogatni, így tőlük már csak jobbakat hallhatunk majd. Akit meg különösebben nem érdekel a verseny, annak úgysem fog tetszeni A Dal sem.

Harsányi Leventének idén sem jött meg a kedve az Eurovízióhoz, ordít róla, hogy már várja otthon a netpincér és egy Stallone-akciófilm. Tatár Csillából is hiányzott a lelkesedés, pedig ő tavaly a TV2-től újonnan átigazolt műsorvezetőként még nagyon hálás feladatnak tartotta a nagyszabású show levezénylését. Talán elmúlt az újdonság varázsa és rutinszerűvé vált az egész.

Valamelyest változott az arculat. Nem használtak annyi kisfilmet és grafikát, amennyit eddig: a zsűrit nem mutatták be külön kisfilmben, ami jó, viszont a produkciók előtt sem írták ki együtt az előadó nevét, illetve a számának címét és szerzőit, hanem bemondták őket, csatolva a szerzők arcképeivel (s mivel nem egyszer az előadó maga volt a szerző is, a felkonf fület bántóan önismétlő volt). Igazi Powerpoint-prezentáció realness-t kaptunk, csak több lens flare-rel. Vissza az egészet!

Miután az After Effects-et igyekezték kispórolni a műsorból, az "élő" látványelemekre nagy hangsúlyt fektettek. Elkezdtek játszani a színpaddal, (úgy, mint az igazi svéd nagyok, lásd Melodifestivalen): a legjobb megoldások közé tartozott, ahogyan Veres-Kovács Petránál egy diótörő felhúzta a balerinát, illetve a ByTheWay-nél, ahogyan az együttesre döntötték a ledfalat.

Az is sokat dobott a műsoron, hogy a megújult zsűri előtt végre zöld utat kapott az őszinteség és kamukedvesség helyett 6 pont alá is merészkedhettek: Pierrot és Both Miklós (akit egyelőre kedvelek) mert is élni ezzel a lehetőséggel, Zséda és Frenreisz Károly továbbra is udvariaskodik. Zsédának egyébként még most kell leszoknia arról, hogy hiányolja a magyar nyelvet, mert ez egyéni szocproblem és egyáltalán nem releváns. Frenreisz pedig pont azzal akar bevágódni, hogy rendre megcsillogtatja az angol tudását, na meg a szakmait is. Például ennek köszönhető, hogy végre definiálta nekünk, mi is ez a rejtélyes zenei formáció, amit ByTheWay-nek hívnak: "egy úgynevezett boy group". Köszönjük, Károly! Welcome to 1992, a nyugati popkultúra még csak most csöpög be a határon.

A produkciók nagyon gyengék voltak, egy-két kivétel emelte csak a színvonalat.

Odett nem energikus előadó, így hát a dalával sem bírt, ami épphogy kemény energetikai munkát követelt volna tőle. Amikor Csilla faggatta a produkció után, Odett elmondta, mennyire stresszel és zavarban van, ilyet pedig nem mondunk, amikor egy ország figyel minket. Persze, a franc se tudja, hogy a helyében, s zavaromban én mit mondtam volna (jó sok hülyeséget biztos), de ez a bizonytalan fellépés akkor sem jó ajánlólevél egy nemzetközi versenyre. (Ugyanez volt a bajom Freddie-vel is, de róla majd később.)

Mohamed Fatima és az "Ott leszek" műfaja legalább annyira taszít, mint Frenreisz Károly és Both Miklós képe ahogy egymást ölelik meztelenül (nincs ilyen, de ha lenne, akkor taszítana). Ez nem Fatima hibája, mert ő maga nagyszerű énekesnő, egyszerűen csak műfaji megkötéseim vannak. S ha még nem lett volna alapból eléggé gyötrő és gyermeteg a dal, azzal a Burai Krisztiánnal kellett megfejelni, aki 2013-ban mart bele fájóan a jó ízlésbe ugyancsak A Dal színpadán.

A ByTheWay valamelyest segített a mezőnyön: lelkesen, egy életerős és fiatalos számmal érkeztek. Az X-Faktor-ban utáltam őket (de eleve nem szeretek egyetlen fiúcsapatot sem), de A Dal mezőnyében azon kevesek közé tartoznak, akik szinten próbálják tartani a zenei színvonalat, ha már a többiek betonkalapáccsal igyekeznek megtörni azt. A srácok ruhaválasztása viszont szerencsétlen volt. Sokkal jobban mutatott volna, ha nyarat idéznek, például farmerben és menő pólóban, mert hát sem az a hosszú fekete textil, sem azok a kínai ingek nem mutattak rajtuk sehogyan sem. Meg hát eleve csak akkor gombolunk ki egy inget a mellkason, ha az férfias és szőrösen szexi. A ByTheWay tagjainak mellkasa meg nem ilyen.

Mushu a stílusával nyilvánvalóan színesítette a felhozatalt, s még a dal sem volt rossz, viszont alig lehetett érteni, amit elmormol az orra alatt. Egyetlen értelmes mondatot nem értettem abból a három perces halandzsából, de legalább nem fojtotta magát közhelyekbe, minket meg unalomba, ahogyan azt Török Jázmin, az Egy Másik Zenekar, Benji és Veres-Kovács Petra tették.

Tolvai Renivel meg mit csináljunk? Ejtőernyővel érkezett, egy kész golyótárat rakott a vállára, a táncosok amerikai focisok, a vokalisták meg katonák voltak és a háttérben forgott a peace sign ezerrel. A "Fire" egy puszta seggrázásra született dal és ezzel semmi gond nincs, viszont komoly világpolitikai szerzeményként beállítani legalább akkora hülyeség, mint egy r'n'b produkcióhoz konzervatív nagyanyám függönye-szoknyát felvenni, amiben még mozogni sem lehet.

Freddie és a "Pioneer" a verseny egyik legnagyobb sikervárományosa, nyilvánvalóan ott lesz majd a döntőben a legjobb négy között. S ha Freddie megtanulja végre betölteni a színpadot, vagyis engedi, hogy a karizmája és a kisugárzása megtegye helyette, akkor nézni is élvezet lesz majd, nemcsak hallgatni. Ezt Pierrot is megmondta, hiába fújnak most rá a női rajongók. Freddie már a Rising Star idején is úgy viselkedett, mintha egyenesen bujkálna a közönség elől, nagyon félénk és visszafogott. Ezt kell levetkőznie, elvégre most már nem egy random tehetségkutatós arc, s a tét egy nemzetközi dalverseny, amit százmilliók néznek.

Továbbjutott Freddie (42 pont), Benji (39 pont), Mushu (36 pont), az Egy Másik Zenekar (36 pont) és Tolvai Reni (35 pont), a közönség pedig a ByTheWay-t juttatta tovább.

A Dal 2016 - Második elődöntő - Jövő szombaton 19:40-kor a Duna műsorán!